A legöszintébb ember is játszik. Egy icipicit azért tartjuk magunkat egy szerephez, konzekvensek akarunk lenni, hogy kiigazodjanak rajtunk, hogy értsenek minket, mert az értelem a szeretet kezdete. Ami kilóg, azt inkább felejtsük el, az bekavar, zavar, egyébként is. Kivéve egy hajnali órában, egyedül egy sötét szobában. Ez a blog az, ami kilóg...

LINKEK
# postmodernystka, a hétköznapi énem
# inamorati, egy irodalmi kisérlet
# gondolat pillangók
# dru's abandoned asylum
# tovább léptem

 
Na kérem szépen, ez a korszak lezárult. Nincs már nyár, én se vagyok már ugyan az az ember, de rendületlenül írok tovább. Újabb irományaimat hamarosan itt: http://egofobia.freeblog.hu .
ezt politoxikoman hallucinálta ide :: 1:08kor

 

Kicsit szerelmes vagyok ma, kicsit zaklatott, mégis, mintha tudnám, hova tartok, pedig nem, hisz ennek a mondatnak se tudom se elejét, se végét. Folyik a tinta s dobban a szívem, szerelem.

Dől össze a világ s a papír is elég, mégis boldogan csücsülök az apokalipszis angyalai közt, boldogan s leírhatatlanul. Kicsit mindegy ma minden, mert elnyom minden érzést ez a furcsa, megfoghatatlan valami, ami itt van belül, eggyel több dobbanás percenként, eggyel több iromány az éj közepén.

ezt politoxikoman hallucinálta ide :: 23:47kor

 

Dőlnek a szavak, azok a kibaszott szavak, amin minden áll, vagy bukik, amin minden múlik. Kirohanni talán a világból, maradni mégis, nem tudom, nem tudom, valaki mondja meg, valaki, bárki, nem értem. El innen, vissza egy kellemesebb múltba, tartosítani a mámort, csöpögő érzések tocsognak, beleragadok, szeretem, utálom, most akkor melyik és miért, miért, miért, mindig ez a kérdés. Vége talán igen, most már lezártam, de faszt zártam le, hisz nem igaz, hazudok magamnak, mert úgy egyszerűbb, fáradt vagyok,lassan megdőlök és elnémulok, nem akarok több szót, több helyzetet, több érzést, hagyjatok.

ezt politoxikoman hallucinálta ide :: 23:45kor

 

Rohangálnak az érzések, kergetik egymást a fejemben, szeretem, nem szeretem, megölöm, talán mégse. Trappolnak, ugrálnak, dobálnak, fárasztanak. Csak egy kis nyugalmat, csendet, kevesebb kést, több nevetést, ki tudja, nem kell talán már semmi, csak a sötét és a csend, vagy talán te mellém, vagy csak a hiányod, nem tudom, talán nem is akarom.

ezt politoxikoman hallucinálta ide :: 23:45kor

 

Olvasni, olvasni, ezer évet átolvasni, elfelejteni, hogy élek, hogy kint zajlik valami, aminek része lehetnék, de tagadni és menekülni, mert fáj, fájnak az emberek, ha félnek, ha félek. Könyvet falni napestig, szemet koptatni, lefogyni, elfogyni és az örökkévalósággal hízni, az utcán talán összeesni, de messzire szárnyalni.

Betűkkel álmodni, betűkkel és nem a fejeddel, az én fejemben nem a tiéd többé, se arcvonásod, se mosolyod, se érintésed, se hangod, csak az enyém, a visszhang az agyamban,a  saját szavam, soha többé senki másé.

ezt politoxikoman hallucinálta ide :: 23:44kor

 

Szomorú vagyok, nem is tudom miért. Talán mert nem vagy itt, vagy inkább, mert tudom, mi lenne, ha itt lennél. Látszat ámulatba esnénk, de mégis, valami mélyen eltört és most nem kéne látnunk egymást. Majd az idő talán, majd átrobog rajtunk az élet, kilépsz érzelmeim közepéből, akkor talán majd újra tudlak szeretni. Most megfulladok, pedig érted szívesen, de az életösztön, nem tehetek róla, sajnálom, szomorú vagyok, miattad és tőled, tőlem és amit tettem, amik lettünk, amit feléltünk, ahogy kiégtünk.

ezt politoxikoman hallucinálta ide :: 23:43kor

 

Megbántottál, vagy csak magamat bántom? Kiégtem, vagy csak elfáradtam? Kell nekem ilyen végletesen látnom a világot? Fásult lettem hirtelen, pedig az elöbb még röhögtem, őszintén és felszabadultan. Megszeppentem most, pedig tegnap még merész lettem volna. Nem értem. Vonulnak a hangulatok, nem szárad meg a festék, valami folyton lepereg, valami folyton elfolyik. Most dühös vagyok, most csalódott, most nem érdekel, most szerelmes, most hiányzol, most menj el, most mégse, nem tudom, ki kell innen lépni, elmozdulni, abba hagyni, valami újat kezdeni, távolról szemlélni, kiiktatni mindent, rideggé válni, nem azt soha, inkább szenvedni, csak örökké érezni.

ezt politoxikoman hallucinálta ide :: 23:42kor

 

Szerelmem nyara: Tragédia?

 

Prológ

 

Koszos a lábam, bejártam imádott városom. Hajnali mámor, egy szökőkútban fürdöm,  pihent agyam néha félrekapcsol, a tudat kétségkívül elhagyott, de lábam járja Pest szeretett utcáit. Egy ókori sláger andalító ritmusa kísér, a szabadság dallama. Eljött a felszabadult nyári éjszaka, céltalan bolyongás alkoholszaga. Ezt vártam és most itt van, letagadhatatlan. Ezt vártam és most hagyom, vezessen, mezítláb, ha kell, csak vigyen.

Reggel van már rég, mire szertefoszlik az utolsó szesz-porcika, eltűnnek az emberek és a kétértelmű pillantások. Ólmos álom hull rám, nem marad más, csak az éjszaka pora, újabb évtized lábnyoma.

Első felvonás: Szavakban mérjük az időt

Akvarell égbolt alatt nyílik meg a pesti éjszaka, a te életed, meg az enyém, ugyanaz és mégis különb, megnyílsz, akárcsak a felhők az abszurd fényű parlament fölött. Amott a budai vár mosolyog szendén, gyermekkorom hamis ártatlansága. Lekapcsolják a közvilágítást és levetkőzöm én is feszengés vaszubbonyát. Nikotin színezi zaklatott gesztusainkat, csak a csend beszél most már helyettünk. Néma füstfelhő tekeri körbe Gül Baba türbéjét, sötét lépcső a tudatalattimba, fogom a kezed, szimpatikus idegen, ki oly szép vagy hirtelen. Ez most más, mint nappal, más, mint bármikor. Ez most tiszta és jó, inspiráló és szikrázó. Megszűnt a

 világ, egy padon a semmi közepén, szavakban mérjük az időt és elveszett minden konvenció.

Második felvonás: Játsszuk el

Hosszú, erkölcstelen nap volt a mai. Rengeteg bor és még több provokáció, új köntösbe bújtatott örök témák, a te szemedben talán kicsit újjászületek ma éjszaka, a te kezedet még nem fogtam. Se korlát, se gátlás, nincs ebben semmi, mégis feszengünk mindketten. A távolságot alkoholban oldom, fellépésem enyhül, nincs holnap, csak a közös múltunk.
Már megint kel fel a nap, már megint fenn vagyok, mikor épp senki, látom, amit senki, látlak téged. Játék ez, csak túllőttünk a célon, tettek kellenek, hogy tükörbe nézhessünk, mit érdekel minket bármi, elsodort az őrült logika. Játsszuk el, csapd le az összes labdámat, játsszuk el, kitérek minden kérdésed elöl, játsszuk el, valaki nyerni fog és a másik se veszít, játsszuk el, igen, ez felhívás keringőre.
Elpárolog a szesz s felkel a nap, megszakad a logikai lánc és pőrén állunk a sápadt hajnali fényben. Lépni kell, vagy hazamenni, befejzni a játszmát vagy megfutamodni. Nem játék ez most már, annál fontosabb, belegabalyodtunk saját tudatunkba és egymáséba.

 

Epilóg

 

Így, augusztus közepén, éjfélen innen, a nyáron már túl, talán ideje kicsit elmerülni,  egy utolsót lazulni. Egy szál bugyiban vajkrémet zabálni,  jó lenne rágyújtani és egy picit szétesni. Nem kell most senki, bármennyire is imádom, bármennyire is elvárom, most jó ez a magány, mely csak az enyém. Kint zúg a szél, talán az eső is esik, lassan eltűnik minden nyoma ennek a nyárnak is. Elhallgatnak a szélbe susogott kacajok, kialszanak a részegen felgyújtott villanyok. Vége ennek a nyárnak is, öregebb lettem vagy fiatalabb, vonzóbb vagy taszítóbb, az idő dönti majd el. Egy baráttal kevesebb lettem talán, egy szerelemmel több, mérlegel majd más helyettem.

 

ezt politoxikoman hallucinálta ide :: 23:40kor

 

A tétlenség gyáva udvarlása, lehet, ma megadom magamat. Miért pont ma és miért pont neki? Nincs ma se szebb, se csúnyább nap a többinél, talán csak hiányzik ma valaki. Ennyire egyszerű.

Nem kell, hogy lángoljon a fél világ és nem kell, hogy rohanjak, magamat felejtve, az örökkévalóság karjaiba. Ma csak úgy tespednék, feldobni a lábamat a pamlagra, hátradőlni és révetegen nézelődni. Ilyenkor szokás  azt hiszem, szivart gyújtani és whiskey-t szopogatni. De nem adatik meg nekem ez a klisé, elég ha szobám mélyén átfolyik rajtam az élet. Kirajzolódik a múlt és esetleg a jelen, elmélkedhetnék hangulatok pontos összetevőin és az ismerős arcok érzelmein. De számít ez egyáltalán? Hisz olyan nyugodtan fekszem a konyhám csempéjén, enyhe gázszagban, nem valóban, nem számít ez egy csöppet sem.

ezt politoxikoman hallucinálta ide :: 12:27kor

 
Hallom hirtelen a hangodban a hordalék hanglejtést, látom saját kezem olcsó másolatát mozgásodban. Átlátok rajtad, ki tudlak analizálni, összetevőkre módszeresen szétszedni, hideg fejjel turkálni benned, elég, kotródj innen!
Menjetek ti is, báltermi árnyjátékok, kik betanult szövegeteket előadjátok. Tükör vagyok nektek mind, de ti csak halvány füst ábrándok.
Melyikötök merne egyszer belém látni és nyers valómat fájdalmasan elém állítani? Melyikötök?
...Hallgatás...Csend...és béke. Nem jött eddig senki se.

ezt politoxikoman hallucinálta ide :: 11:08kor

 

Rémálom

A világ egy ismeretlen nyelv, mely üvöltözik veled. Neon feliratok okádják rá vérlázító áligazságukat, reklám felületek szippantanak be végtelen üreségükbe. Rohadó arcú automaták mámorosan vigyorognak rád, fakezüket idegesen lóbálva. Sikátorok dögszagában bokáig elmerülve menekülsz, de a falak egyre csak szűkűlnek, elmúlásba taszítva téged. Ordítanál, hogy szünjőn meg mindez, ülvöltenél, hogy válon köddé a lidérc. De néma lettél, szó nélkül maradtál bábel örök útvesztőjében.

ezt politoxikoman hallucinálta ide :: 23:18kor

 
Észrevétlen, egy undoritó kór férkőzik lelkem zugaiba. Elsötétül a nap, beszürkülnek a színek és hirtelen fáj egész lényem. Zord tekintetemtől megijednek a mosolyok s fekete felhőim elől menekül minden lelkibéke.
Ocsmány egy kór ez, mely szó nélkül támad, hatástalanítva minden életerőt. Szememből kihal a kiváncsi kérdőjel, hanglejtésem lesújt és kizárok mindent és mindenkit. Testem tartása megszűnik és magamba roskadok, reszketve lelkem árnyékában.

ezt politoxikoman hallucinálta ide :: 23:03kor

 
Már megint jól ismert útakon, egyedül.
Elmúlt az eufória mámora, az ismeretlen tébolya. Nem remeg már lábam s nem dobog úgy szívem, mit mondjak neked, hhisz tudunk mindent, a csend marad már csak. Szomorú üresség kong aurád helyén, csalódtam talán, bár én már előre tudtam, memondtam, pedig nem akartam. Kínos nekem ez a középszerűség, hisz száguldottunk mi mindig, túl öreges most a tempó.
Újabb bálványt zabáltam föl, lelkisáskajárás, nincs már mit lerágni rólad, sajnálom.

ezt politoxikoman hallucinálta ide :: 21:10kor

 
Cikázó gondolatfoszlányok, melyeknek kétségbeesetten utána járok. Rémlik, testem cserben hagyott, lábam szokatlanul mozgott. De szívem merre húzott, lelkem mit tükrözött? Arcom egy más világot sugárzott, villodzó fények vakítottak s hangok hívtak, mindenfelé csak hangok. Engedelmeskedve cselekedtem, hétköznapi formámat hátrahagyva, logikámat eldobva. De a világ ajtajai már bezárultak és most mondjátok meg, tegnap este ki voltam és mit, miért tettem?

ezt politoxikoman hallucinálta ide :: 0:59kor

 
Amikor saját magadba botlasz s folysz s csorogsz s megfoghatatlan csöpögsz, mégis ellenállsz.
Visszapattan elméd saját téveszméjéről, mono sakk játszma, cél, hogy kijátszd saját védelmedet, hogy ledöntsd tudatod bástyáit és végre lépj valamerre.
Megakadályozod magadat a lendületben, toporzékolsz, botladozol s várod, szerencsétlenségednek valaki vessen már véget.

ezt politoxikoman hallucinálta ide :: 21:40kor

 
Egy apró kis szösz gondolataim közt. Egy mellékes hangulat, ami nem oda teremtődött, egy pillanatnyi fájdalom, elszáll az őszi széllel. Hasit és szaggat, de megfoghatatlan illanékony. Megfogom ember feletti erőve, kianalizálom s kigyomlálom, nem hagyom, hogy rontsa a látképet. Hallgatok rá s követem, égi hangként tisztelem. A rést a falban feltépem, átmászok s benézek, a rendetlenséget rendszerezem.
Egy apró ki szösz, mit észre se vennél, eyedül én ismerem s egyedül én tudom, válaszolnom s választanom időről időre kell, mert egy apró szösz beférközött tiszta érzéseim közt.

ezt politoxikoman hallucinálta ide :: 13:20kor

 

Vén kujonok

Hajnali négy a vén kujonok ideje. Flegmán lofrálnak, várva, hogy eléjük tántorogjon egy lefáradt préda. Napfényben már kicsit molyrágta a felöltő és keserű az élet, de így, hajnalban talán még akad egy mámoros partner. Gyors numera, pénzcsere, kevés duma, mert minek.
De ma éjszaka nem jön senki, csak mi, kik nem akarunk semmit, de bárkit szívesen meghallgatunk. Megnyílik hát a kujon, kávéval kinál s mesél, kiábrándult, kopott sablon élet, kicsit megsajnálom, kicsit megutálom.
Kong a harang, lejárt a kujonok ideje, felkel a nap és szembetűnik ötven év felfoghatatlan, szomorú elmúlása.

ezt politoxikoman hallucinálta ide :: 1:18kor

 
Az elöző éjszaka véreres szemei forognak kikopott üresvágányukban, egyre több a zuzodás lelekem felszínén. Egy körbe-körbe forgó mókuskerék, egyre gyorsul, mégse halad. Lassú víz partot mos, az oktalan düh gyülemlik s már a hisztéria szele fúj. Robbani készül az önutálat, csak adj hozzá eszközt, adj alám talajt, hogy  utálhassam a világot, téged és magamat, adj egy hamis félhangot, hogy ingerülten lecsaphassak.

ezt politoxikoman hallucinálta ide :: 1:14kor

 

In Vino Veritas

Egy két lábon járo paradoxon, egy homályba veszett axioma, száóige az őszi szellőbe. Ízek, színek, hangulatok egészséges diszharmóniája, redszertelen váltóáram. Tévesen kódolt feltétlen reflex, egyszemélyes tömegjelent. Az alkohol marja a felszínt s felcsillan az igazi műarany, elkápráztat egyszerű hamisságával. Villám gyorsan kapcsolódik újra össze igaz és hamis állítás, egy percnyi szeszély volt csupán a magyarázat. A réveteg szemlélőnek esélye sincs reagálni, bezárult már rég az ajjtó, mely talán ki se nyilt soha, hisz alkoholban oldódik a valóság.

ezt politoxikoman hallucinálta ide :: 23:43kor

 

Inszomnia

Inszomnia, egyszerű latin szó, a nyelvész fel se figyelne. Nem úgy a szegény földi halandó, ki pislog és forog, kínjában már zokog.
A vekker idegtépő percegése, az utca halkuló moraja, végül már csak a csend birizgáló tudata. Talán futni kéne, vagy olvasni, megírni végre azt a levelet, bárányokat számolni, porszívózni. Nem segít semmi, zakatol az agy, száguld a fantázia, mit neki agykontroll, langyos tej vagy forró fürdő. A tágra nyílt szemek szörnyűátka, hallucinogén valóság és képlekeny lelkivilág.

ezt politoxikoman hallucinálta ide :: 0:39kor